Sokáig úgy nézett ki, hogy a japán társadalom átvészeli a március 11-i földrengés és pusztító szökőár hatásait, s hamarosan hozzálát az újjáépítéshez. Az optimizmus nem volt alaptalan: a tradicionális távol-keleti társadalom, melyben kulcsfontossággal bírnak olyan értékek, mint állam, család, megfelelő állami irányítással úrrá lehetett volna a problémákon.

Csakhogy jött az atomerőmű-katasztrófa. A japán középosztály korábban rendíthetetlenül hitt abban, hogy országuk a világ technológiai fejlődésének motorja, afféle műszaki csodaország, ahol nem történhet semmi baj gépekkel, gyárakkal, erőművekkel. Csakhogy ezeket a gépeket, gyárakat, erőműveket nem ekkora, a Richter-skála szerinti kilences erősségű földrengésre tervezték. A természet legyőzte a technológiát, s a japán gazdasági-politikai elit ezzel nem tud mit kezdeni.

Az állam által irányított kommunikáció- melyre a Felkelő Nap országainak polgárai joggal voltak büszkék- egyszerűen csődöt mondott. Időnként kiáll egy állami vezető a tévébe, s mond valamit, majd nem sokkal később kiáll egy másik valaki, s mond valami mást. Az embereket, a családokat nem megnyugtatják, hanem pánikot keltenek bennük.

Az emberek pedig próbálják túlélni saját elitjüket, no meg a heves utórengéseket. Az ivóvíz gyerekek számára fogyaszthatatlan, zöldségeket és más egészséges ételeket nem mernek venni, marad a konzerv, amíg van, bár lehet, hamarosan az is elfogyik.

Japánban valami történt. Nemcsak földrengés, nemcsak szökőár. Valami egészen más. A szigetországon úrrá lett a leggonoszabb erő: a Félelem.